Szeretnék néha csak úgy lenni.
Hogy nem rohanok, nem őrülök meg, csak adhoc történésekben sodródom. Meddig bírnám? - merül fel a kérdés tétova agyamban.

Hétvégén a nyaralóba mentem, bátyámmal melóztunk, a sövénynek annyi, kerítés lesz.

Most meg munka, de nem szakadok meg, sőt...

A nők. Kicsit kiborítanak. V. bepasizott, kiesett a körből, vagy a háromszögből, vagy honnan. R. nyomul, képes lenne minden este feljönni a hegyre, de szükségem van egy kis szabadidőre. Szabadságra. Nem is tudom, mire. Aztán persze a második napon már minden bajom van, ha nincs.

A tüskés hölgynél rezeg a léc, szerintem nekem is, de nálam neki biztos. Ami nem megy, nem kell erőltetni, nagy igazság. Fel nem fogom, hogy tud valaki ennyire falat vonni maga köré, és ilyen szilárdan akadályozni, hogy bárki áttörje.

A vezér megint megtalált, hogy költözzek be a főépületbe; újfent megköszöntem a figyelmességet, és elhárítottam, nem tudom, meddig sikerült. Nem akarom, hogy szemmel tartsák, mikor megyek, jövök, ébredek, fekszem, ki jön, ki megy el, és hányszor.
Jó nekem ez a sarki apartman.

Ma újfent tárgyaltam a hivtallal, és már végre tényleg csak egy egyeztetés lesz, és mehet a dolog. Kíváncsi vagyok, itt hogyan honorálják majd az igyekezetet.