Döbbenetes erővel tört ránk a tavasz. A hétvégi 14, sőt, néha 16  fok ma 8 fokos csúccsra zuhant, és esik, és esik, és esik, és esik, és esik, és... megállás nélkül.

Hétvége. Döglöttem, szombaton vásárolni voltam, vasárnap meg stresszoldani. Estére már rosszul voltam a tétlenségtől.

A munka meg olyan, amilyen. Most, hogy ez a nagy fa, amibe a fejszét vágtam, kidőlt, kicsit érdeklődésemet veszítettem. Nem is tudom, mivel kellene kicsit feltuningolni a lelkesedésemet, vagy a munkaórákat. A kollegina ma kihozott a sodromból, és ajd' felrobbantam a visszatartott dühtől, de még egy rezdülés sem volt az arcomon.

Munka után elmentem szaunázni és masszázsra, és a felkínált ajánlatra kevés híján lecsaptam. Döbbenten álltam bizonytalanságom előtt. Stresszes vagyok, nah.

E. pedig... uhh, mihez kezdjek a helyzettel. Jönni akar, megbeszélni, de én már nem tudom meg nem történtté tenni az elmúlt 3 hónapot, és nem tudok túllépni azon, hogy elhagyott, és nem tudom feltámasztani azokat az érzésket, amelyeket elástam. És talán nem is akarom. Azt hiszem, túl avgyok rajta. Túl korán lettem túl. E bármikor megtörténne újra, és nem boríthatom fel az ő életét is.