Döbbenetes erővel tört ránk a tavasz. A hétvégi 14, sőt, néha 16  fok ma 8 fokos csúcsra zuhant, és esik, és esik, és esik, és esik, és esik, és... megállás nélkül.

Hétvége. Döglöttem, szombaton vásárolni voltam, vasárnap meg stresszoldani. Estére már rosszul voltam a tétlenségtől.

A munka meg olyan, amilyen. Most, hogy ez a nagy fa, amibe a fejszét vágtam, kidőlt, kicsit érdeklődésemet veszítettem. Nem is tudom, mivel kellene kicsit feltuningolni a lelkesedésemet, vagy a munkaórákat. A kollegina ma kihozott a sodromból, és ajd' felrobbantam a visszatartott dühtől, de még egy rezdülés sem volt az arcomon.

Munka után elmentem szaunázni és masszázsra, és a felkínált ajánlatra kevés híján lecsaptam. Döbbenten álltam bizonytalanságom előtt. Stresszes vagyok, nah.

E. pedig... uhh, mihez kezdjek a helyzettel. Jönni akar, megbeszélni, de én már nem tudom meg nem történtté tenni az elmúlt 3 hónapot, és nem tudok túllépni azon, hogy elhagyott, és nem tudom feltámasztani azokat az érzésket, amelyeket elástam. És talán nem is akarom. Azt hiszem, túl vagyok rajta. Túl korán lettem túl. Ez bármikor megtörténne újra, és nem boríthatom fel az ő életét is.